„A fontos mondatokat elteszem egy befőttesüvegbe, és mikor előveszem őket, olyanok, mint Popeye-nek a spenót.”


Nemcsak a jó játékokat, hanem a jó gyermekirodalmat is szeretjük... Ennek apropóján beszélgettünk Németh Eszterrel, a Könyvmutatványosok gyermekirodalmi portál főszerkesztőjével arról, mi váltotta ki a gyermekirodalom iránti érdeklődését és milyen virtuális és valódi térben mozognak ma a gyermekirodalommal foglalkozó kritikusok és a recenzált könyvek. A beszélgetés során szóba kerülnek „befőttes üvegbe” eltett mondatok, végtelenül türelmes grafikusok, és egy bizonyos tó – ahogyan Eszter a mai magyar gyermekirodalmat aposztrofálta.


Borsi Éva (smartcards.hu): A blogírás valamiféle misztikus, zárt világnak tűnik. Mint a graffiti: üzen a világnak, nyomot hagy, ám az alkotó magányosan cselekszik és nem vár visszajelzést. Számodra mit jelent a blogírás? Van köze a blogolásnak ahhoz, hogy nem Magyarországon élsz?

Németh Eszter: Én szeretem a falfirkákat. [nevet] Alapjáraton elég háklis vagyok a közvetlen környezetemre, de a graffitik érdekes módon sosem zavartak. Biztos, mert már gyerekkoromban is firkáltam a falakra, meg a füzetekbe. A blogírás egyébként úgy kezdődött, hogy pár éve megkértek, hogy tartsak a grazi magyar babaklubban – akkor még csak egy volt – előadást a gyerekirodalomról. Váltottam pár levelet Nagy Boldizsárral, a kritikusvagyok.hu-n és az online fórumos anyukák és más ismerősök felől érkezett kérés arra, hogy csináljam nyilvánosan a könyvajánlót. Legnagyobb megdöbbenésemre szinte azonnal olyan nevek iratkoztak fel a blogra, hogy majdnem abbahagytam a firkálást. Egyszóval: igen. Ha Magyarországon élnék, nem írtam volna blogot.

B.É.: Hogyan találkoztál a többi „könyvmutatványossal”, hogyan alakítottad ki a csapatot?

N.E.: Hozta őket a szél vagy a virtuális gravitáció. Épp a múlt hétvégén kérdezték meg tőlem ugyanezt egy tanfolyamon, ahová hétvégente járok. Akkor azt mondtam, hogy véletlenül, de ezt a kérdező sem hitte el. Az igazság az, hogy amikor blogot kezdtem írni, magyar nyelvű gyerekirodalmi tematikus bloggal hárman-négyen voltak jelen a virtuális térben. Ehhez jöttünk mi Nórival (Hamar Nóri, Brünn), mint újak. Magától értetődő volt, hogy nem találjuk fel a spanyolviaszt, hanem „beállunk a sorba”. Akkortájt robbant a Facebook is, és a megfelelő emberek összetalálkoztak.

B.É.: Annak idején a könyvmutatványosok vásárról-vásárra járva egyfajta „házaló népművelőként” szórakoztatták és okították az embereket. Téged mi indított arra, hogy a virtuális térben űzd ezt a mesterséget?

N.E.: Marika (Larsson Mária, Göteborg) és Nóri. Addig rágtuk egymást fülét, míg neki nem lódultunk és két hónap egyeztetés és szervezés után ki nem alakult a Könyvmutatványosok mai formája. Hadd tegyem hozzá, sok visszajelzést és segítséget kaptunk, kapunk. Példaként említhetném Balázs Eszter Annát, aki akkoriban még a prae.hu gyerekirodalmi rovatának a vezetője volt. De hasonlóan fontos visszajelzéseket kaptunk Pompor Zoltántól (prae.hu) is. Ezek a visszajelzések nagyon fontosak számunkra. Nem csupán szakmailag, de emberileg is. Vannak mondatok, levelek, amiket „befőttes üvegbe” tettem, s elővéve olyanok nekem, mint Popeye-nek a spenót. Ottlik és Fűzfa Balázs nyomán szoktam mondani, hogy ezek adják meg a súlyt a létezésem alján. Különben Hotya Hajnitól (smartcards.hu, Tanulj Másképp Műhely) is vannak ilyen leveleim.

B.É.: Van bennetek Hajnival valami közös, ez biztos. Hasonlóak a „vesszőparipáitok” - hogyan jusson el a jó gyerekkönyv vagy az élménytanulás lehetősége minden gyerekhez.... Apropó, őt hogyan találtad meg? Olvastad a fordításait, és felkeltette az érdeklődésedet?

N.E.: Sok közös van bennünk. Egyébként Lizával és Micsodával kezdődött a dolog. Imádom Olivier Tallec munkáit. Teljesen logikus volt számomra, hogy a műfordítós interjúk között Lizáék fordítója az első helyek egyikén szerepel. Aztán azóta sem bírjuk békén hagyni egymást Hajnival. Hol neki van valami világmegváltó ötlete, hol nekem. És rendre próbálkozunk. Bár a világot egy ember nem változtathatja meg, de egy-egy szeletét igen. Ha meg sem próbáljuk jobbá tenni, biztos nem lesz jobb. Meg kell adni az esélyt.

B.É.: Számtalan recenziót, személyes hangvételű irodalmi kritikát olvashattunk tőled az elmúlt időszakban. Sorra ontod a magas színvonalú interjúkat, cikkeket. Mi a módszered? Jegyzetelsz olvasás közben, cetlizel vagy hagyod hatni a műveket, majd utólag, egy szuszra írsz?

N.E.: Mikor hogy. Tekintve, hogy határidős típus vagyok, általában egy szuszra írok. Ha nincs határidő, és nincs, aki betartassa, akkor nem írok egy sort sem. [nevet] Időnként szoktam cetlizni is, ha tudom, hogy egy darabig nem kerül gépbe, de fontos lehet. Aztán rendre elhagyom a cetliket és hónapokkal később rájuk lelek. Számomra olyan természetes, amit csinálok, mint a levegővétel. Ettől függetlenül én nem gondolom, hogy az írásaim magas színvonalúak lennének. Közérthetőek inkább, de ez a lényeg, hogy az „egyszerű” szülők, nagyszülők is találjanak kapaszkodót a marketing- és divatorientált információáradatban.

B.É.: Mi alapján válogatod a szemlézett műveket? Minden alkalommal Te döntesz, vagy a kiadók keresnek fel? Kizárólag gyerekirodalommal foglalkozol?

N.E.: Változó. Vannak kiemelt művek a kiadóknál, ezekről igyekszünk a lehető leggyorsabban írni, de mivel a Könyvmutatványosok non-profit portál és a pénzforgalma kimerül az egymásnak postázott könyvek postaköltségében, továbbá mindannyian „rendes, polgári” foglalkozást űzünk mellette, időnként csúsznak a dolgok. Vannak olyan művek, amiket én kérek. Legutóbb ilyen volt Matthew Dicks-től az Egy képzeletbeli barát naplója és Mette Jakobsen-től a Minou szigete. A felnőtt irodalmat a saját szórakoztatásomra használom. Ott elég gyakran melléfogok amúgy is a választással, mert nincs időm, lehetőségem minden könyvbe beleszippantani és még nem találtam olyan kritikust, akinek az ízlése hasonló lenne az enyémhez és hagyatkozhatok rá. Mondjuk, annyira nem is kerestem...

B.É.: Határozott véleményt foglaltál olyan sikerszerzőkkel kapcsolatban is, akikhez a kritikusok – ilyen vagy olyan okból - ritkán mernek hozzányúlni, holott kiabáló az ízléstelenségük.

N.E.: Ha most Bartos Erikára gondolsz, akkor vele kapcsolatban egyöntetű véleményt formált a „szakma”. De nem gondolom, hogy ízléstelen lenne, inkább csak tömegtermék.

B.É.: Mit gondolsz, létezik ma Magyarországon független irodalomkritika? Ti hogyan vagytok képesek megőrizni függetlenségeteket?

N.E.: Létezik független irodalomkritika. A gyerekirodalom-kritika függetlensége egy másik kérdés. A kritikusok borzasztó kevesen vannak, nagyon zárt körben mozognak, de mint a világegyetem – hogy totál közhelyes legyek – az ő körük is egyre tágul. Mint mondtam, mi non-profit portál vagyunk, konkrétan egyik hobbimból fizetem a másikban felmerülő költségeket, amik egyébként sem nagyok, mert például Cserháti Hajnalka, az illusztrátorunk baráti áron vállalja az összes idióta kérésünket, méghozzá végtelen türelemmel. Ebből következik, hogy nem függünk senkitől, legalábbis anyagilag.

B.É.: A baráti körömből tudom, hogy sokak számára mértékadó a Könyvmutatványosok véleménye, az ott olvasottak alapján választanak könyveket. Te hogyan éled meg a sikert? Örömként vagy feladatként?

N.E.: Én annyit érzékelek, hogy amikor hazamegyek és befutok a kiadókba a kedves ismerősökhöz és egy új embernek bemutatnak, 50% eséllyel végigfut az arcán a felismerés a Könyvmutatványosok szó hallatán. Én meg megkönnyebbülök, hogy nem kell magyarázni. [nevet] Amennyire tudom, a többiek is így vannak ezzel. Csináljuk, mert nagyon jó, és mert jó együtt lenni, jó beszélgetni könyvekről, mert jó, hogy különbözőek vagyunk és biztosan tudjuk, hogy kulturáltan tudunk vitatkozni. És ez a szerzőkkel kapcsolatban is igaz. Írtunk negatív kritikát és eddig még senki sem sértődött meg - sőt inkább megköszönték, magyarázták, kiegészítették, árnyalták. Vidra Gabriella, a Tudás könyvei szerzője is ilyen. Rengeteget kínlódtunk egymással az első kötete után. Nagyon okos és tudatos hölgy, nem is győztük meg egymást, de békében, kölcsönös tisztelettel váltunk el. Ezek pedig fontos dolgok. Befőttes üvegbe valók.

B.É.:A gyerekirodalom területén Magyarországon az elmúlt évtizedben izgalmas, bizakodásra okot adó folyamatok kezdődtek el. Te hogyan látod a gyermek- és ifjúsági irodalom helyzetét? Mit gondolsz, mennyiben hatnak a friss, progresszív irányzatok, szerzők és kiadók a közízlésre és a gondolkodásra?

N.E.: Ugyanazt mondom, amit tavaly Boczán Bea körkérdésére. Majd ha ezek a remek dolgok – mert azok! - vidékre is eljutnak, ha a kisvárosban élő anyukám az egyetlen könyvesboltban normális könyvet tud venni az unokáinak, ha én sem hallok állandó panaszt a könyvesboltosoktól, majd akkor beszélhetünk változásról és hatásról. Addig ez a fővárosi állóvíz kavargatása csupán. Kavicsdobálás, ami még nem vet igazi hullámokat. Amíg a vidékre valóban lejáró szerzőink valódi hullámokat vető könyveire a kritika részéről nincs érdemi reflexió, addig szintén nincs értelme bármiféle hatásról beszélni. Ma Magyarországon egyre jobban kezdik felismerni a gyerekirodalom jelentőségét, szerepét. Vannak emberek, akik végtelenül sokat tesznek ezért. Mondhatni, sorra dobálják kavicsaikat a tóba, mi pedig állunk, s kiabálunk: „Nézd, hullám!” 2013-ra a dobálásukhoz sok erőt kívánok nekik, magunknak pedig erős, tiszta hangot a kiabáláshoz.

(2012. 12. 30.)

>
> ml> > y> > >